A bor és................

A bor és a vallások

Az öt nagy világvallás közül az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus kifejezetten tiltja vagy nem különösebben ajánlja a bor fogyasztását. A zsidó vallásban és a kereszténységben a szőlőnek és a bornak jelentős szerep jut mind anyagi, mind lelki értelemben.A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést, sőt egyes teológusok szerint Noé jelentése - nyugalom, vigasztal - is erre utal.A zsidóság a Biblia szellemében élt a bor fogyasztásának lehetőségével. Palesztina híres volt szőlőskertjeiről, s a bor népi italnak számított. A választott nép használta a bort mint a gyógyítás eszközét, mirhával keverve - súlyos szenvedés esetén - kábítószerként, használta mint élvezeti cikket (vízzel vegyítve), de a bor szerepet játszott a nép vallási életében, rituális gyakorlatában is. Az Ószövetségben létezett ún. borünnep is. A jó szüret Isten áldásának, a rossz pedig Isten büntetésének számított.Az ószövetségi vallás áldozatai között szerepelt az ún. italáldozat, de a bort önmagában nem mutatták be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Az áldozati lakomán a választott nép előírásszerűen használta a bort. Különös hangsúlyt kapott a bor a húsvéti bárány elfogyasztása alkalmával. Bizonyos bibliai személyek (Sámson, Keresztelő Szent János), ószövetségi papok isteni intésre vagy önként vállalt vezeklésből nem ittak, ill. nem ihattak részegítő italt (nazireusok).A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő - mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket.Jézus első csodája is borral kapcsolatos. A kánai menyegzőn édesanyja, Mária közbenjárására úgy oldja meg a vőlegény gondját, hogy a vizet borrá változtatja. Cselekedetének jelképes utalása nyilvánvaló: az isteni Mester a vizet, gyarló emberi lelkületet borrá, vagyis hitből fakadóan a szeretetért áldozatot is vállalni tudó emberré nemesíti. Jézus híres mondása: "Az új bor új tömlőbe való", kifejezi az ő tanításának újságát.A bor a legnagyobb vallási szerepet az utolsó vacsorán kapta. Jézus ezen a húsvéti lakomán a kenyeret önmaga testévé, a bort pedig önmaga vérévé változtatta. Tanítványainak parancsba adta, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére a világ végéig.A bor, amely minden szentmisében újra és újra Jézus vérévé változik a pap szavára, már nem csupán az embert vidámítja, hanem megtisztítja, megszenteli, gyógyítja a lelket. A misebor (fehér vagy vörös - ez utóbbi ajánlott) csak szőlőből sajtolt, természetes színbor lehet. Adalékot nem tartalmazhat.A bor a vízözön óta nagyon hosszú utat tett meg az emberiség kultúrtörténetében. Isten akaratából az égig magasztosult, mert a kenyérrel együtt a pap szavára az emberiség megszentelő áldozatává és táplálékává lesz. Magasztosabb lett minden ételnél és italnál, mert Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét szolgálja.
Szőlővédő szentek, kalendáriumi napok
Szent Vince - január 22. - vincellérek védőszentje"Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince."Szent Orbán - május 25. - a szőlő, a szőlőművelők védőszentjeSzent Donát - augusztus 7. - különösen a jégeső, villámcsapás távolmaradásáért imádkoztak hozzá.Szent János - december 27. - a boráldás ünnepe.Ezen a napon szentelik a bort. Katolikus vidékeken a borosgazdák bort szenteltettek, és a szentelt borból minden hordóba öntenek egy keveset, hogy meg ne romoljon a tartalma.
Az egri főegyházmegye védőszentje Szent János apostol. Eger városának címerében a karmaiban könyvet tartó sasmadár Szent János apostol jeklépe.
GörögökA régi görögök boristene Dionysos volt, akinek tisztelete a trákoktól származik. Dionysosnak hat ünnepe volt egy évben, ezek közül a szőlőtő és a hordó ünnepe ősszel, a borsajtó ünnepe januárban, a hordónyitás ünnepe tavasszal került sorra.
RómaiakA rómaiak boristenét Bacchusnak nevezték. Kultusza a Dionysos-kultusz másolata volt, de a rómaiaknál széles körben elterjedt az orgiasztikus ünneplés, ami féktelenséggel, kicsapongással keveredett. A szenátus Kr. E. 186-tól szabályozta és ellenőrizte a Bacchus-kultuszt